II. Sándor orosz cár
orosz cár / From Wikipedia, the free encyclopedia
II. Sándor (oroszul: император Алекса́ндр II, teljes nevén: Alekszandr Nyikolajevics Romanov, Александр Николаевич Романов; Moszkva, 1818. április 17. – Szentpétervár, 1881. március 13.) Oroszország cárja, Lengyelország királya és Finnország nagyhercege a Holstein–Gottorp–Romanov-házból. 1855 márciusától huszonhat éven keresztül uralkodott, mígnem 1881. március 13-án az ellene elkövetett merénylet áldozata lett. Egyik legjelentősebb reformja, az 1861-es jobbágyfelszabadítás után „Felszabadító Sándor” néven is ismeretes.[1]
II. Sándor | |
II. Sándor orosz cár 1880 körül | |
Oroszország császára | |
Uralkodási ideje | |
1855. március 3. – 1881. március 13. | |
Koronázása | Uszpenszkij-székesegyház 1856. szeptember 7. |
Elődje | I. Miklós |
Utódja | III. Sándor |
Életrajzi adatok | |
Uralkodóház | Holstein–Gottorp–Romanov |
Született | 1818. április 17. Moszkva |
Elhunyt | 1881. március 13. (62 évesen) Szentpétervár |
Nyughelye | Péter-Pál-székesegyház |
Édesapja | I. Miklós orosz cár |
Édesanyja | Sarolta porosz királyi hercegnő |
Házastársa | Marija Alekszandrovna (1841–1880) Jekatyerina Mihajlovna Dolgorukova (1880–) |
Gyermekei | Alekszandra Alekszandrovna Nyikolaj Alekszandrovics III. Sándor orosz cár Vlagyimir Alekszandrovics Alekszej Alekszandrovics Marija Alekszandrovna Szergej Alekszandrovics Pavel Alekszandrovics |
Vallás | orosz ortodox |
II. Sándor aláírása | |
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Sándor témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Regnálása alatt számos reformot hajtottak végre: átszervezték az igazságszolgáltatást, minden polgárra kiterjedő bíráskodást vezettek be, az oktatásreformja következtében egyre terjedt az általános elemi oktatás, valamint egyenlőség lépett fel a középiskolákban tanulók körében. Reformjai következtében előrelépés történt az önkormányzatiság kiépülésében is a „zemsztvó” rendszeren keresztül. Egy 1866-os merénylet következtében azonban Sándor már sokkal konzervatívabb álláspontot kezdett képviselni. Ugyan nem követte apja, I. Miklós cár politikáját, ám számos reformja ellenére már kortársai sem tekintették újítónak, sokkal inkább egy felvilágosult despotának.
Sándor külpolitikáját tekintve is aktív volt, főként békepárti irányvonalat képviselt. Nagy-Britanniával szemben pozícionálta magát, támogatta az unionistákat az amerikai polgárháborúban, majd 1867-ben eladta Alaszkát az Egyesült Államoknak. III. Napóleon francia császár bukásáig jó kapcsolatot ápolt Franciaországgal, majd a bukást követően fordulat állt be, amikor is 1872-ben Németországgal és Ausztria–Magyarországgal létrejött a három császár egyezménye. A békére törekvés ellenére rövid háborút vívott 1877–78 között az Oszmán Birodalommal. Az orosz győzelemmel végződő háborút a San Stefanó-i békeszerződés zárta le, amit végül az 1878-as berlini kongresszuson felülírtak.
Az Orosz Birodalom legnagyobb belpolitikai kihívásai közé tartozott az 1863. januári lengyel–litván felkelés, amelyet 1864-re sikerült véresen leverni. A harcok következtében az addig viszonylagos autonóm Lengyelország „Visztula-menti határkörzet” néven tartományi sorba került. A cár végül 1881. március 13-án egy bombamerénylet áldozata lett. Mivel a merénylet szemtanúja volt fia és unokája, a későbbi III. Sándor és II. Miklós cárok, így az ország szempontjából szükséges modernizációs és alkotmányos folyamatok továbbra is elmaradtak.[2]