Dél-Korea kulturális örökségvédelmi programja
From Wikipedia, the free encyclopedia
Dél-Korea kulturális örökségvédelmi programja többlépcsős, állami és tartományi, illetve városi szintekkel. A programot a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (대한민국 문화재청, 大韓民國 文化財廳; Tehan Minguk Munhvadzsecshong) felügyeli,[1] a védelmet pedig az 1999-es kulturális örökségvédelmi törvény biztosítja.[2] A ma is életben lévő programot 1962-ben kezdték el, akkor még szerény körülmények között, és fokozatosan fejlesztették, illetve terjesztették ki.
Ebben a szócikkben a koreai nevek magyaros átírásban és keleti névsorrendben szerepelnek. |
A hivatal öt kategóriába sorolja az értékeket (államilag besorolt kulturális örökség, tartományi/városi szinten besorolt kulturális örökség, kulturális örökség, regisztrált kulturális örökség és be nem sorolt kulturális örökség), majd ezeket alkategóriákra osztják. A kulturális örökség részeként nem csak a tárgyi örökséget, hanem a szellemi örökséget is kategorizálják, ide tartoznak a népszokások, a népzene, a néptánc, valamint a népművészeti értékek készítési technikái is.[3] A szellemi örökségi program főszereplői az úgynevezett „élő emberi kincsek”, akik valamilyen, a kulturális örökség szempontjából fontos tudás birtokában vannak, és ezt a tudást a program keretében kötelesek továbbadni a tanulóiknak. A dél-koreai állam több oktatóközpontot és egy egyetemet is működtet a kulturális örökség megőrzése és továbbadása érdekében.
A programban szereplő kulturális örökség egy része az UNESCO védelme alatt is áll, tizennégy kulturális és két természeti világörökségi helyszíne van Dél-Koreának, 12 további helyszín a javaslati listán szerepel, a szellemi világörökség részeként pedig 22 koreai tételt regisztráltak 2023-mal bezárólag.
Bár a programot általában véve mind a közvélemény, mind a szakma sikeresnek tartja, merültek fel kétségek és problémák a hatékonyság és a kategorizálási módszerek tekintetében.[4][5]