Hosszúkard
From Wikipedia, the free encyclopedia
A hosszúkard (longsword) egyenes, kétélű, egy vagy két kézzel forgatható (de két kézzel való használatra készült) szálfegyver, pengéje 90–110 cm hosszú, teljes tömege 1,1-1,8 kg körül mozog. Gyors, hatékony, elegáns. Illetik még az újkeletű „másfélkezes kard” („hand”[ vagy „one”] „and a half sword”), „fattyúkard” („bastard sword”) és „lovagi kard” névvel is.
Megjegyzendő, hogy az elnevezés nem volt használatban a saját korában, ez a reneszánsz kategorizálásra való vágyának a következménye, a középkorban egyszerűen „kard”-nak neveztek őket.
Fejlődése és elterjedése többek között a páncélzat változásával magyarázható. Az egykezes kard és pajzs kombináció a lemezvértek megjelenésével egyre inkább értelmét vesztette. Így a hosszúkard fénykora a 14. és a 15. századra tehető, bár ekkorra már jelentős változásokon esett át.
A kard nem volt ugyan a középkori harc legfőbb eszköze, főként másodlagos/tartalék fegyver volt; a különböző szálfegyverek voltak a harctér fegyverei (megjegyzendő viszont, hogy a kard státuszszimbólum és a személyes védelem eszköze volt a mindennapi életben), ám ősi időktől jelképként, ikonként a harcosok alapvető és legjobban tisztelt fegyvere volt.
A hosszúkard azon kevés fegyverek egyike, mely univerzálisnak mondható. A legtöbb ismert középkori vágó-, szúró- és zúzófegyver speciális feladatra készült: páncélos ellen, tömeg ellen, párbajra, önvédelemre stb. A hosszúkard viszont hatékonyan alkalmazható ezen esetek többségében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még a harmincéves háborúban is használták, és aktívan tanították a 17. század második felének jó pár vívóiskolájában is – bár ekkorra népszerűsége már leáldozóban volt. A használatáról, harcművészetéről és filozófiajáról számtalan kódex és vívókönyv maradt ránk.
Harcművészete a kardérzékről, a gyorsaságról és a mozdulatok harmóniájáról szól, nem a fizikai erőre épít.